A visszatérő, vagy tartós félelmünk, kedvtelenségünk minden esetben depresszív hatás. Ezek a jelenségek mégis logikus és fontos okkal történnek. Egyáltalán nem az evolúció és az Élet egy gonosz tréfája a kreatív, gondolkodást szerető lények számára. A megjelenő irracionális félelmek, idegrendszerünk elkerülhetetlenül megbízható üzenetei számunkra. Valamilyen lelki terheltség, depresszív érzékenység esetén. Ugyanúgy, ahogyan szervezetünk fájdalommal jelzi számunkra fizikai sérültségünket, túlterheltségünket, érzékenységünket. Talán meglepő lesz a következő kijelentésem: valójában a depresszív jelenségek, egészségünk, életörömünk és életenergiánk leghatékonyabb kiismerésésének és mozgósításának eszközei. Azonban pontosan ezért, - életünk alapjait befolyásoló fontossága révén - túlzott depresszív érzékenységünk hatalmas kavarodást okozhat. Félreértelmezése és hibás reakcióink miatt alááshatja érzelmi intelligenciánkat, ezáltal pedig teljesen lerombolhatja bizalmunkat az Élet felé. Hiszen néha úgy tapasztalhatjuk, többé sem érzéseinkben, sem gondolkodásunkban, sem életerőnkben nem bízhatunk. A következőkben megpróbáljuk kibogozni, hogy normális esetben barátságos és megbízható érzelmi világunk, milyen módon kapcsolódhat össze időnként a depresszióval. Mindenek előtt, életszeretetünk, bizalmunk és hasznos viszonyulásunk elősegítésére érdemes alaposan megismernünk ezeket a jelenségeket.

A szorongás elnevezést homályos, vagy ismeretlen eredetű, illetve irracionális félelmeinkre, feszült rossz közérzetünkre használjuk. A pszichiátriai betegségek, a depresszió és a pánikbetegség legsúlyosabb tünete, de kétségtelen hogy egyéb hatásokra is kialakulhat. Félelem érzetünket mindig gondolatok generálják. Egy kis elszántsággal, szorongásainkkor is megleshetjük ezt magunkban. Kényelmetlen gondolataink - amelyekkel amúgy sem szívesen szembesülünk - bizonyos alkalmakkor különösen kellemetlenül felerősödve jelentkeznek. Méghozzá olyan agresszív módon, hogy nehezen tudunk szabadulni tőlük. Ezért feltételezhetjük, hogy szorongásaink részben automatikussá vált félelmetes gondolatok, amelyek megszöktek és elbújtak tudatos irányításunk elől. Pontosításul: szorongásnak inkább csak azt az erőteljesebb félelmet hívjuk, amely gátoltsággal, beszorítottság érzéssel jár. Enyhébb stresszünk, idegességeink teljesen el is kerülhetik figyelmünk fő sodrát. Hirtelen megkönnyebbülésünk jelezheti a félelem addigi bujkáló jelenlétét. Súlyos szorongáskor, pánikrohamban viszont mindent elsöprő erővel tör ránk. Előjön egyszerre minden félelem a szőnyeg alól, ahova sepertük. Feszültségeinket növekvő sorrendben a következőképpen rangsorolhatnánk:

A szorongás igazi veszélye állandósuló képességében van. Egyszerű tapasztalati szabály amit megfogalmazhatunk a szorongásról, hogy a félelem még több félelmet vonz. A generalizált szorongás olyan elhatalmasodott, hosszabb ideig terhelő félelmet jelent aminek egész egyszerűen nincs fellelhető oka. Hiszen az egyik félelmetes gondolat után jön egy másik. Akkor hogyan is védekezhetnénk ellene? A probléma elfedésére alkalmazott tudatmódosító szereink utóhatásaként általában még mélyebben visszatér. Ezért, az okság-játszótéren felcseperedett értelmünk hajlik rá, hogy gyorsan megjelöljön valami okot. Például életkörülményeinkben, vagy azok megváltozásában. Ez később bizonyos helyzetek kerülését, fóbia kialakulását okozhatja. Sejthető, hogy elhúzódó félelmeinknek mindig alapvetőbb oka van, mint amelyik ok látszólag kiváltotta. Ha egyáltalán éppen találnánk ilyet. A szorongásnak ebben a kellemetlen típusában megjelenik a depresszív hatás, ami gondoltainkat folyton a félelmek irányába tereli. Visszatérő - emiatt egyre mélyülő - szorongásainkkor fájdalmasan tudatosul bennünk óvintézkedéseink hatástalansága és hogy az igazi okok felderítése sohasem egyszerű. Ki tudná számba venni, hogyan szedte össze félelmeit eddigi élete során? Lélekmérgezésünk bűncselekményének kiderítése még Coloumbo-nak is nehezen menne. Annyit mindenesetre kijelenthetünk, hogy legáltalánosabb tapasztalatunk szerint nem is tudnánk könnyen megmondani mitől is rettegünk. Ilyenkor egész egyszerűen majdnem minden gondolat - kisebb nagyobb mértékben – félelmet, kétséget kelt.

A depresszió tapasztalata még a szorongásoknál is titokzatosabbnak tűnhet. Megkíséreljük összefoglalni azokat a tulajdonságait, amelyek egy nagy kérdőjellé változtatnak bennünket, amikor szembe találkozunk vele. Az talán nem is annyira különös esemény, hogy váratlan vendégként felbukkanó pokoli rosszkedvünkkel együtt megjelenik a félelem, szorongás. A teljes reménytelenségünk, erőtlenségünk, elveszettségünk "élmény"-ében éppen az a legkalandosabb, hogy minden újabb előfordulásakor életfogytig tartó rabsággal fenyeget. Időnként, például pánikrohamnál, vagy reménytelenségben ébredéseinknél, villámcsapás szerűen érkezhet és hasonlatosan távozhat. Egyáltalán, miféle rosszkedv az, amit látszólag nem is magunk választottunk magunknak? De az aztán már igazán bosszantó, hogy kedélyünket külső körülmények is ennyire leronthatják!? Mint az időjárás. Főleg, ha régebben ilyesmi sohasem fordulhatott elő. Ebben az emlékeztetőben - szomorúságainkkal, vagy kudarcélményeinkkel összehasonlítva - a depresszió fogalmát olyan mély lehangoltságra használjuk, amely számunkra szinte elfogadhatatlanul életidegen érzésekként és gondolatokként jelentkezik. Sokadik alkalommal is. Természetes következmény, hogy az élet valamennyire összekuszálódik bennünk ettől a talán leginkább megrendítő, létezésünk minden irányultságát alapjaiban sértő, meghazudtoló tapasztalattól. Amely még a legjobb gondolatainkat is megkeserítheti. Ideiglenesen lényeglátó, problémamegoldó és intuitív képességeink is jelentősen csökkennek. Sok nyelvben használjuk a kilátástalanság fogalmunkat ennek a beszűkült nézőpontunknak képi érzékeltetésére, mint ellentétesen a kilátás szót a remény esetében. Ebből a helyzetünkből egész egyszerűen nem látjuk a megoldásokat, nem férünk hozzá reményteli érzéseinkhez, életerőnkhöz.

Tanácstalanságunknál és tehetetlenségünknél, még kellemetlenebbül érinthetnek bennünket a fejünkbe „furakodó” szorongató félelmek. Depresszióban egyik legkedveltebb tevékenységünk válik kényelmetlenné: a gondolkodás. Félelemeink, aggodalmaink hatalmasra felnagyítódhatnak. A félelem nagyítás, a depresszív hatások egyik legkellemetlenebb, legalapvetőbb tulajdonsága, ezért többször is visszatérünk rá emlékeztetőnkben. Félelmeink - amelyeket máskor egyébként kiválóan kezelünk - ilyenkor előkerülnek permanens és azonnal fenyegető veszélyként. Ezért ezek irracionalitása (valótlansága), csak időszerűtlenségükben, vagy túlzott mértékükben lelhető fel. Raádasul csak akkor amikor jobban leszünk, hiszen pillanatanyilag tökéletesen hihetőek számunkra. Azonban ez a furcsa tudatállapot változás, sokkal cifrább jelenségeket is okoz. Mély depresszióban megjelennek olyan félelmek is amelyeket nagyon nehéz hova tennünk. Nevezzük is el ezeket az irracionális gondolatokat kakukktojás félelmeknek. Mintha valaki szándékosan valótlanságokkal ijesztgetne, fenyegetne bennünket. Alighanem a reménytelenség szélhámos bűvészdémona, mert még a mozinál is tökéletesebben hihető illúziókat alkalmaz megtévesztésünkhöz:

Súlyos depresszív szorongáskor – kortól, nemtől, bőrszíntől függetlenül – az előzőkhöz gyanút keltően hasonló gondolatok „találnak” ránk. Ha mindenáron boncolgatni szeretnénk a depresszió jelenségkörét – csakis az ínyencek kedvéért - logikus feltételezésnek tűnik, hogy talán a ránk törő reménytelenség érzés az alapprobléma. A reménytelenségben csak egyvalami tökéletes, a reménytelenség. Beszorítottságunkat és félelmünket ez a megcáfolhatatlanul véglegesnek mutatkozó állapotunk gerjeszti. Csakhogy, a depresszió és a szorongás ilyen ok-okozati szétválasztása és levezetése véleményem szerint egy kicsit mesterséges. Ugyanis a reménytelenség is félelem, méghozzá az egyik legalapvetőbb, legsunyibb fajtája. Úgyhogy mielőtt nagyon megörülnénk végre lényegvadászatunk sikerességén, nehogy elszaladjunk egy másik titokzatosan izgalmas kérdés mellett. Ha ezek a TE félelmeid, akkor honnan tudhatok róluk? Talán közösek? Ha közösek, ne sajátítsuk ki őket! Fel szoktam sorolni ezeket a félelmeket, beszélgetések során - játékból azt a látszatot keltve - miszerint kitalálom szorongó társam gondolatait. Különböző kiváltó okokat találunk a félelmünkhöz, mégis depresszióban lényegileg ugyanazokat a félelmeket fogalmazzuk meg. Mondjuk ki végre sejtésünket: A depresszió a bennünk bujkáló közös félelem? Ezt a kérdésünket, egyelőre még ne változtassuk kijelentéssé...

Vajon miért érezzük ezt az állapotunkat - semmi máshoz sem mérhetően - elviselhetetlenül idegennek és az életünkkel összeegyeztethetetlennek? Nem lehetne valahogyan alkalmazkodni hozzá, vagy egyszerűen megszokni? Netalán megszeretni? Na jó, ez az utolsó felvetés csak egy rosszkor elmondott vicc volt. Viszonyulásunkra szerettem volna rámutatni. Emlékszem szorongásaim kezdetén, amikor még fogalmam sem volt mit kezdhetek velük, akkora nagy volt az ellenállásom ezzel szemben, hogy az estére megszűnő félelemérzésből végül átestem az ellentétébe, boldogságba. Megtudtam, hogy külön neve is van ennek a jelenségnek. A reménytelenség és a rettegés néha olyan világméretű gonosz őserővel temeti el derűnket, hogy a megszeretésével azt hiszem kevesen próbálkoznának. Szerencsére, ezt az irtóztató érzést mindig jól el tudjuk különíteni saját kedvenc félelmeinktől. Beszélgettem az interneten olyan elkeseredett rendszeres pánikolóval, aki egyébként imád ejtőernyőzni!? Szívesen kerékpározok a városi forgalomban (néha elengedett kézzel), szeretek kiülni magaslati helyekre, továbbá nagy örömmel motorozok, ha lehetőségem van rá. Motorral eredményesen közlekedni permanens óvatosságot, sőt félelmet kíván. A reménytelenségtől és a szorongástól pedig minden esetben a lehető leggyorsabban szabadultam volna.

A mély depresszió és a szorongás azoknál is rendre előidézi a reményvesztettséget, a magány érzését, vagy a halálfélelmet, akiknél ilyesmire számítani egyáltalán nem kell. Még gyerekeknél is. Amikor jó formában vagyunk érthetetlennek tűnik számunkra, hogy ilyen valótlan gondolatokat bármikor is gondoltunk. Szorongáskor mégsem könnyű kirázni őket a fejünkből. Észrevehetjük, hogy a szorongást okozó félelmetes gondolatok, mindig ellentétesek meggyőződéseinkkel, szándékainkkal. Részben ebből adódik kényelmetlenségük és elfogadhatatlanságuk. Ezért a depressziót, kivétel nélkül mindenki legszívesebben kitagadná. Az emberiség semmiben sem ért annyira egyet, mint a depresszióban. Ez későbbiekre egy rendkívül fontos kérdés, hiszen valami alapvető jelenségre utal. Még akkor is, ha végül kiderül, hogy éppen hasonló nézőpontunk és viszonyulásunk okozza a gondot. A depresszió két fronton fejti ki nyomását. Nem elég, hogy az elménk ilyenkor összehord egy csomó hülyeséget, hanem ezeket az életidegen érzéseket és gondolatokat valamiért pillanatnyilag hihetőnek is véljük. A depressziónk irracionális reménytelenségében azt is majdnem tökéletesen elhisszük, hogy ez már tényleg nem lesz jobb sohasem. Nincs kiút. Hiába tudjuk hogy ez nem igaz, tapasztaltuk meg bármennyiszer az ellenkezőjét. Jól kigondolt, logikailag helytálló igazságunk és élettapasztalatunk időnként súlyos verést szenved egy igaztalan, általunk elutasított félelemmel szemben. Szépen kialakított otthonos tudásunk és jóérzésünk az élethez, eltörpül emellett a feneketlen mélységű pokolian erős reménytelenség érzés mellett.

Vajon mi lehet az oka, hogy olykor nem ismerünk magunkra gondolatainkban, érzéseinkben? Akiknél - hozzám hasonlóan - leginkább csak időjárási frontok esetén fordult elő ilyesmi, vagy pedig néha bombatámadás szerű pánikrohamokat élnek át, már biztosan sejtik hogy valami csalás van a dologban. Akár mennyit gondolkodtam a depresszión, különleges tulajdonságait csakis a csoporttudat hatásával tudtam megmagyarázni magamnak. Néha a legegyszerűbb és leghihetetlenebb válasz marad. A depresszió mély együttérzés a világ félelmével. Azért tűnik annyira idegen érzésnek, mert az is. Azoknál fordul elő leginkább, akik - valamilyen módon – időnként könnyebben ráhangolódnak ezekre a szélsőséges érzelmekre. Hasonlatosan ahhoz amikor hirtelen dühünk, néha számunkra már szinte kezelhetetlen erejű mély agresszióvá válik, felülírva minden jóindulatunkat. Talán újszerűnek tűnik ez a magyarázat, de szófordulatainkban is kifejezünk ilyesmit, erős érzelmi hatások után. Például: "alig tértem magamhoz", "már nem voltam önmagam". Azt hiszem pontosan ugyan ezt éljük át szorongásainkkor. Teljesen elidegenedettnek érezzük magunkat ebben az erős, saját igazságunkkal ellentétes érzelmi áradatban. Később megpróbálunk választ keresni arra az izgalmas kérdésre is, miképpen lehetséges, hogy időnként egy olyan közös zsákban futásban veszünk részt, amiben pedig egyáltalán nem szeretnénk. Meggyőződésem, hogy normális esetben is sokkal több közünk van egymás érzéseihez és gondolataihoz, mint gondolnánk. Szerintem a kollektív tudat és tudattalan különböző területeinek ilyen direkt érzékelését tapasztalhatjuk meg mindenféle erős érzelem esetén.

A depresszió ideiglenes felejtés állapot. Amnézia. Gyakran előfordult velem, hogy ebben a tudatállapotban - tapasztalataim feljegyzése során - az egyszerű szavakat is keresgélnem kellett. Talán még pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy a depresszió egyfajta vakság a barátságos, lelkesítő gondolatokra. Ilyen helyzetben, igazságtalan elvárás elménktől, hogy azonnal reményre leljen. Mintha az élet csodáiról próbálnánk természetfilmet keresgélni a videotékában, de közben a horror részlegbe tévedtünk a pincébe, ahol még a villanyt is lekapcsolták. Szorongásban elménk szinte automatikusan a megszokott eljárásrendet követi. Gondolatokat keresgél, elemez, mérlegel. Ez azonban nem biztos hogy a leghatékonyabb módszer szabadulásunkhoz. Sokkal valószínűbb, hogy valami csúnyaságra lelünk. Ha feltételezzük, hogy ezek az irracionális gondolatok, nem is a mieink, azonnal érthetővé válik miért képtelen elménk eredményre jutni velük. Súlyos depresszióban, még az a felmerülő gondolat is félelmet kelthet, - nem pedig reményt - hogy ez a félelem el fog múlni. Ezeknek az irracionális félelmeknek, egy nevetségesen szélsőséges példáját "sikerült" megtapasztalnom szorongásaim megjelenésekor. Pánikba estem egy általam nem is értelmezhető nyelven írt felirat valamelyik betűjétől. Abban a pillanatban az egy teljesen eltorzult, szörnyű és reménytelen betű volt számomra. Szerencsére a hatás, mint mindig elmúlt és nem kellett végül kampányt indítanom a betű azonnali betiltására. Lehet, hogy egy félelmetes gondolatra asszociáltam ebből a betűből, ezt azonban már nem tudnám felidézni.

Talajvesztésünkhöz bizonyosan hozzájárul, hogy a máskor megbízható és hatékony értelmünk majdnem tehetetlen a lopakodó felismerhetetlen félelemmel szemben. Ugyanis, először talán még érthetetlennek, vagy valótlannak vélt félelmek, a hosszabb szorongási ciklusban hihetőnek, majd cáfolhatatlannak tűnhetnek. Ezért lidércnyomásunk elhúzódása megnehezítheti gyors visszarendeződésünket. A naponta ismétlődő tartós kilátástalanság érzésünk és félelmetes gondoltaink ilyenkor ebből a közös reménytelenségből kerülnek elő. Értelmünk – amelytől a megoldást várnánk, mely részünk leginkább alkalmas az ellentmondások felismerésére – a depresszióink ismétlődésével egyre hamarabb kapitulál. Logikusan gondolkodó elménk mesterkulcs, de ennek a zárnak a felnyitásához jelenleg egyszerűen nem jó. Hiszen simán befogad sajátként olyan idegen gondolatokat, amelyeknek kártékonyságát "csak" rossz érzésünk jelzi. Ráadásul, sajnos a depresszió globális reménytelenségében, értéktelennek látszódhat minden információ és begyakorolt megoldásunk, amivel mindaddig felvérteztük magunkat. Még akkor is ha kiváló, később eredményre vezető módszerrel próbálkozunk. Nagyon fontosnak gondolom mindezek egyre alaposabb átgondolását. Mindaddig ezek az irracionális kakukktojás félelmek az értelmünk előtt kiválóan álcázzák magukat a sajátunknak. Miközben testünk-lelkünk számára mindvégig elfogadhatatlanok.

Vajon mekkora részben múlik rajtunk, hogy ilyen helyzetbe kerültünk? Hogy már a legkisebb vihar is átfújja védelmünket. Akik ezen a különös módon is érzékenyek vagyunk az élet rezdüléseire, erősen érdekeltek vagyunk abban, hogy magunk legyünk mindezért a "hibásak". Hiszen akkor változtathatunk is. Ez a kívülről jövő depresszív hatás - amit pl. időjárási frontok esetén is keservesen megfigyelhetünk - valójában jól hasznosítható. Csak éppen nem a legkellemesebb módja az eszmélésnek, hogy hirtelen valami eldugaszolta életerőnk forrását. Nekem ez már éppen elegendő figyelmeztetés volt. Sajnos gyermekkorunkban az iskolában egyáltalán nem tanították meg számunkra, hogyan figyelhetünk fel hamarabb az élet érzelmeinken küldött finomabb üzeneteire? Akár külön tantárgyként. Egyáltalán mit tehetünk felhalmozott feszültségeinkkel. Talán mostanában előrébb kerül boldogságunk a fontossági hierarchiában az utolsó helyekről. Nem csoda ezek után, ha a frontérzékenyeknek a haja is összekuszálódik attól a tanácstól, hogy "sürgős levegőváltozásra van szükség". Hiszen befelé forduló viselkedésünkkel, bizony éppen a világ nyomása elől próbálunk menekülni. Vagy a világra (környezetünkre) zúdítjuk vissza haraggá változott feszültségeinket.

Ezeket az ösztönös módszereket tökéletesíthetjük is. Emlékeztetőnkben is megpróbálkozunk majd ezzel. Rengeteg haragtól, feszültségtől szabadulhatunk meg olyan módon is, hogy másokat ne bántsunk. Testmozgással, lazító masszázsokkal, vagy ha egyedül dühöngjük, sírjuk ki azokat. Ki ne halott volna a következő koncepciós eljárásról: amikor az életre fogjuk minden bajunkat. Nem fog érte megharagudni. Mégsem szükséges durván, mert az ártatlanság vélelme az életet is megilleti. Befelé fordulásunk tudatosításával és továbbfejlesztésével juthatunk el a meditációhoz. Figyelmünk és gondolataink fegyelmezésének gyakorlatához. Amely hosszútávon félelmeink feloldásának is hatékony módszere. Ebben a fejezetben természetesen magam hangsúlyoztam a világ félelmeinek hatását. De csakis azért, mert ezek időnként saját félelmeinkként is képesek feltűnni számunkra. A magunk részéről gondolkodásunk fegyelmezésével szűrhetjük meg ezeket a külső hatásokat. Ezt a hosszú idő alatt kialakult érzékenységünket sajnos aligha szüntethetjük meg azonnal (nekem legalábbis nem sikerült), de fokozatosan csökkenthetjük a hatását. Segít eleresztenünk a depresszív kakukktojás félelmeket, hogyha tudatosítjuk idegenségüket. Lassan leszokunk róla, hogy magunkra vonatkoztassuk azokat. Annak ellenére, hogy még egy ideig a reménytelenségből és fenyegetettség érzésből előbújó félelmetes gondolataink, ennek ellentétét próbálják bizonyítani számunkra.

Következő fejezet >> Életerő, ébredéseink