A kudarc az egyetlen lehetőség arra, hogy még okosabban kezdjük újra.
Henry Ford


Start

Boldogságemlékeztető

Boldogságemlékeztető
Boldogtalanságaink
Depresszió, szorongás
Depresszív gondolatok
Életerő, stressz, alvás, ébredés
Pánik
Gátlásaink, fóbiáink, szorongásaink elengedése
Depresszió feloldása
Meditáció

Összefoglaló

Mit tehetünk depresszióban?

Web

Jog
Link ajánló

Kapcsolat

Üzenőfal

Legújabb üzenetek

Charlie :
Tisztelt Be kicsivel több mint 10 éve olvasgatom az oldalt igazán jó és értelmes írás,és persze nagyon sok embernek segítség.

Prof project:
https://www.youtube.com/channel/UCTmSi6FipT3_du7UPYaOTEg

Be:
Kedves Ray! :hi: Ez pontosan az, szorongás és depresszió: kényszeres negatív gondolatok, amelyek teljesen hihetőnek és valóságos veszélynek tűnnek pillanatnyilag. Az egész oldal erről szól, mit kezdhetsz vele... :lamo: :meditate: :cleaning:

Ray:
Sziasztok! Én igazából mostanában nem tudok este aludni...állandóan rosszul leszek, vagyis egyszerűen nem akarok enni.. és már egy ideje nem is hízok semmit csak fogyok. Nem tudok esténként aludni, állandóan félek mindentől, önygilkosságal, halállal kapcsolatos gondolataim vannak. Teljes mértékben tapasztalom az önelvetést, önutálatot...dagadt nak látom magamat... Szerintetek ez depresszió? Mit kezdjek vele? Köszönettel: Ray

Gabi:
Köszönöm

Magdolna:
Szia Be, tetszik az oldalad. Sajnos magam is ismerem a depressziót, a pánikot, a szorongást... És sajnos az ijesztő kényszergondolatokat is. Ez utóbbiról, főleg a gyógyításáról nem tudsz ajánlani valami megnyugtató olvasmányt / gyógymódot? És ugye szerinted is ezek a tünetek mind egy gyökérrel rendelkeznek? Köszönettel, M. :innocent:

Juli:
Nagyon-nagyon-nagyon köszönöm, sok újságot is írsz és a rengeteg bíztatás is önmagában gyógyító Kedves Be!!!!

Be:
Ami a depressziósokra veszélyes, az inkább a türelmetlenség és a túlzott boldogságvágy. Ha gyorsan akarunk szabadulni és végleges eredményre jutni. A meditáció egy nagyon jó módszer, mert ha, akár rövid ideig is kevésbé félsz, máris kevésbé adsz ki olyan türelmetlen szabaduló parancsokat a tudatalattinak, amiért a tudatalatti elkezdi kilökni és felszínre hozni az elnyomott félelemeket, túlzott pánikot okozva. :cleaning: A pánikrohamokat bizony magunk szabályozzuk az ellenállásunkkal, jobb ha ezt tudatosabban tesszük és amennyire lehet, az irányításunk alá vonjuk. A tudatalattink hajlandó engedelmeskedni a tudatunknak, nem teljesen önjáró. Vagyis, ha kicsit is képes vagy nyugodtabb maradni, tehát kevésbé feszülsz ellen, máris elviselhetőbb pánikkal nézel szembe legközelebb és egy olyan tapasztalatot szerzel, ami önmagában is csökkenti a félelmet, mikor rájössz, hogy ezek a pánikrohamok a tudatos irányításunk alá vonhatók. A mély légzés nagyon jó módszer, segít ilyenkor az általad is említett kényszeresen jelentkező félelmetes gondolatok mellőzéséhez. A víz is sokat segít. Sok tiszta vizet inni (lehetőleg ne szénsavast), vagy zuhanyzás hajmosással. :washing: SZABADSÁG! (de ne túl türelmetlenül)

Juli:
Hátha mást is érdekel Kedves Be a válaszod: Amikor próbálok 'légzésfigyelve' meditálni, rövid ideig sikerül még megnyugodni is, ám amikor visszajövök éber létbe, sajnos rögtön elborítanak ismét a szorongós gondolatok, a depresszió, pánik..... hallottam annak is hírét, h depressziósoknak nem 'szabad' meditálni, 'veszélyes', mert feltörnek a rossz gondolatok és a realitásba nehéz visszatérni..... Köszönettel, J :unsure:

Juli:
Kedves Be, prananadiról tudsz-e valamit? Állítólag általa is gyógyítanak.... :-)




Stat:

Látogatók : 339276
Jelenleg : 1

Elmúlt 4 nap:

Látogatók : 137

Gátlásaink, fóbiáink, szorongásaink elengedése



Új nézőpontra lelhetünk depresszív félelmeink működésének megismeréséhez, ha még egy-két fogalmat bevezetünk rendszerszemléletünkbe. A gátlások és a fóbiák, "azonosított" okkal induló rossz érzést, szorongást jelentenek. Mindig akadályozóként, leblokkolóként, vagy bénítóként hatnak. Megkülönböztetésük érdekében a gátlás elnevezést emlékeztetőnkben, csak enyhébb, hasznos, vagy indokolható esetben használjuk. Vagyis, ha nem túlságosan depresszívek. A fóbia viszont olyan eltúlzott, irracionális félelem - helyzetektől, helyektől, bármitől - amely súlyos szorongásos állapotot generál, pánikrohamot. Vagyis gátló félelmünk is túl nőhet rajtunk, elménk számára felülírhatatlanná, vagy feldolgozhatatlanná válik. Ilyenkor egyéb szorongásos félelmek is előbújhatnak. Fontos újra észrevennünk, hogy a mély félelemmel szemben az intellektus rövidtávon mit sem számít. Néha célszerűbb visszavonulót fújnunk elménknek (testmozgással, meditációval), főleg ha ilyen lehengerlő erejű igazsággal találkozik. Ezt a kérdést a következőkben alaposabban is megvizsgáljuk, miért fontosabbak néha érzelmeink a rációnál, addig is most az igazság szót mindvégig abban az értelemben használom, ami pillanatnyilag igazságnak, hihetőnek tűnik számunkra. Fóbiákhoz sohasem volt "szerencsém", de mégis mindig érdekelt ez a jelenség. Rendkívüli furcsasága miatt sejtettem, hogy szorongásaim megértéséhez, gátlásaim megoldásához páratlanul izgalmas problémára bukkantam. Ugyanis bizonyos esetekben a fóbia nagyon nevetségessé válhat és szorongásunk valótlansága lelepleződik. A fóbiás tökéletesen tisztában van a triviális megoldással, hogy a pici pók azonnal vékony rétegként végezhetné bakancsa talpán, mégis képtelen a cselekvésre. Az elménk még felnőtt korban is képes valami olyasmihez kötni a félelmet, amiről jól tudja hogy irracionális. Természetesen még könnyebb ez a csatolás valós veszélyek esetében. Mindezért az előbbi tagadó állításomat a saját fóbiáimról, azonnal vissza is vonnám. Mégiscsak volt alapos és hosszú dolgom eggyel. Ugyanis szerintem működése és semlegesítése szempontjából, a gyakran visszatérő depressziót is jogosan sorolhatjuk az irracionális veszélyek, vagyis a fóbiák közé. Hiszen kivétel nélkül minden depressziós retteg tőle.



A gátlások és a fóbiák megtanult félelmek. Méghozzá szinte automatikussá, tudatalattivá. Eleinte azt gondoltam róluk, hogy azonos jelenségről van szó, legfeljebb mértékükben különböztethetők meg. Ezzel az összemosással és teljesen negatív értelmezésükkel, évekig saját magamat vezettem félre érzelmi reakcióim megértésében. Mivel két külön gyűjtő fogalmunk is van tudatalatti félelmeinkre, a gátlásokat most már inkább érzelmi intelligenciánk racionális összetevőihez sorolnám. Akkor is, ha nem mindig örülünk ennek a tapasztalatnak. Fóbiáink pedig ugyan ennek a mechanizmusnak eltorzult, kóros formái. Mindig valamilyen kellemetlen helyzethez, félelmetes gondolathoz kötődnek bennünk és igazából csak abban az esetben izgalmasak, ha akadályoznak bennünket valamiben. Ha a probléma elkerülhető, vagy nem jelentkezik, akár évekre meg is feledkezhetünk róla. Aztán újra ugyanolyan gátlóan, bénítóan bukkanhat fel. Félelmeket nagyon könnyen és nagyon hatékonyan tanulunk meg. Ezeket - furcsa tulajdonságaik miatt - félelememlékeknek is nevezzük. Annyira alaposan rögzülhetnek, hogy véglegesen megfeledkezni sem nagyon lehet róluk (ez szerencsére nem törvény). Bárcsak a nyelvtudásunk lenne ennyire tartós. A következőkben részletezzünk ennek okait, de ez az "örökös" megjegyzés, végül is minden tudattalanná, vagy tudatalattivá tanult automatizmusunkra igaz. Gondoljunk csak bele miért. Az még nem veszélyes dolog, ha megfeledkezünk egy névről, vagy egy telefonszámról. Azonban képzeljük el mi történne, ha kerékpározás közben egyszer csak elfelejtenénk egyensúlyozni, esetleg séta közben járni, vagy porviharban pislogni. Azonban, ugyanez a részben tudatalatti óvatosságunk működik autóvezetésnél, vagy a szikla szélén állva. Érzelmi intelligenciánk pontosan így fejlődik és alkalmazkodik: visszatérő, vagy túl intenzív érzelmeink automatikussá tanulásával. Témánk esetében, ilyen fontos ok a rögzülésre, ha tehetetlenségünk a depresszív félelmekig fokozódik. A félelmetes helyzeteket ez ronthatja le ennyire intenzív negatív pánikélménnyé. Ezért általában elkerülő viselkedés alakul ki "forrásától".



Már volt szó arról, hogy az egészséges feszültség, izgatottság, kifejezetten lelkesítő, koncentráció és teljesítmény növelő (szellemileg és fizikailag is). Félelmeink a normálistól eltérő formát, szerintem csakis akkor öltenek, ha már ténylegesen kellemetlen bénító szorongást okoznak. Emlékeztetőnk fontos feladata, hogyan tudjuk megkülönböztetni saját természetes feszültségeinket, félelmeinket, vagy hasznosan gátló érzéseinket, a depresszív hatásoktól. Ugyanis valamivel kapcsolatos rossz érzésünk sem feltétlenül fóbia, vagy önbizalomhiány. Adódhat irányultságunkból, vagy csalódottságunkból, hogy a várható eredmény távol áll igazi céljainktól. Elszántságunk, cselekvésünk gátoltsága lehet egyszerű óvatosság is, vagy ahogyan szoktuk mondani "megérzés". Ne becsüljük le ezt! "Felbukkanó" érzéseinknek igenis racionális okai és előzményei vannak. A helyzettel kapcsolatos meggyőződéseinket, gondolkodásunkat és valódi szándékunkat tükrözik számunkra. Pozitív és bizony negatív érzelmi reakcióink is általában nagyon hasznosak. Kialakult érzelmi válaszainkat, érzelmi intelligenciának is nevezzük. Ugyanis néha hatékonyabb a problémák megoldásához, mint az intelligenciánk. Ezért gátlásaink, vagy rossz érzéseink legtöbbje hasznos részei személyiségünknek, egyszerűen csak fejlett érzelmi intelligenciáról árulkodnak. Mivel ez összekapcsolódik gátló félelmeinkkel érdemes kicsit jobban megismerkednünk vele.



Jó érzéseink miatt talán ritkán panaszkodnánk, de egészséges esetben rossz érzéseink is legalább ennyire hasznosak lehetnek. Sokszor túlélésünk múlhat rajtuk. Érzelmeink fontos útjelzők számunkra. Ezeket megérzésnek, előérzetnek, illetve érzelmi reakcióknak is nevezzük. Hogyha gyorsan kell döntenünk, azonnal gyakorlatilag gondolkodás és mérlegelés nélkül elérhetők számunkra. Ez vészhelyzetben különösen jól jöhet. Ilyenkor megfigyelhetjük, hogy az érzelmek az elsők. Mondjuk az ijedtség, ez tudatalatti, automatikus reakció. Ezt gyorsan követheti valamilyen cselekvés, lehet részben már tudatos, vagy teljesen reflexszerű (elkerülő) manőver. Legvégül a helyzet racionális, tudatos elemzése. Érzelmi reakcióinkat, mindig valamilyen gondolat, illetve negatív, vagy pozitív lehetőség váltja ki. Mondok rá egy példát: egyszer a sötét szobámban fejjel nekimentem valaminek és mivel ez a veszélyforrás továbbra is jelen van, amikor sötétben arra járok mindig nagyon óvatossá válok, anélkül hogy gondolnék erre. Ez a jelzés enyhe gátló, lassító érzetként jelentkezik, még félelemnek sem nevezném. Azután persze eszembe jut miért. Amikor stratégiai döntéseket kell hoznunk, ezt sokszor tesszük érzéseink alapján. Hiszen ritkán vagyunk birtokában minden információnak, amelyet hibátlan logikával végig gondolni sem könnyű. Ezért a hosszú idő alatt kialakult tapasztalatainkra, illetve ezt összefoglalóan megjelenítő érzéseinkre támaszkodunk. Még egy szimultánt játszó sakkmester is inkább finom megérzéseire támaszkodva, gyakorlatilag majdnem tudat alatti szinten játszik. Akár milyen zseniális elmével is rendelkezik, egyszerűen ilyenkor nincs ideje alaposan elemezni a játszmákat.



Amikor elkezdjük megvizsgálni saját reakcióinkat, felfedezhetjük érzelmi világunk valóban pótolhatatlanul hasznos. Ezért nem is szeretem a pejoratívvá vált ego szót használni érzelem motivált megnyilvánulásainkra. Érzelmeink részben előzetes tapasztalatainkból megtanult, nagyon fontos automatikus információ forrásunk. Bizonyos esetekben nincs is időnk megkérdőjelezni őket. Ezért az is természetes jelenség, hogy érzéseinket legtöbbször hasznosabb és alapvetőbb igazságokként kezeljük a rációnál. Mivel hosszú évek alatt rakódtak le bennünk, érzéseinket sokkal inkább tekintjük a sajátunknak. A logikára inkább szeretünk valamilyen közös kincsként, egyetemes törvényként hivatkozni. Veszekedésbe forduló vitáink alkalmával is inkább érzéseink megbízhatóságát védelmezzük, vagy érezzük sértve, nem pedig a rációt. Nagyon furfangos helyzetté tud válni, ha ezek valamiért ellentmondásba kerülnek bennünk. Márpedig, hogy ne uralkodjanak el rajtunk tudatalatti automatizmusaink, vagy ne okozzanak bennünk meghasonlást, meg kell próbálnunk időnként zsigeri érzelmeinket, indulatainkat is racionálisan értelmezni. Szembenézés nélküli ragaszkodásunk - az adott helyzethez alkalmatlan, idejét múlt, vagy eleve hibásan rögzült - érzelmi igazságunkhoz, akár a józan ésszel ellentétben, végül az elme teljes irracionalitásba meneküléséhez vezethet. Úgy tűnik, - például fóbiáink, vagy depresszív szorongásaink esetében - hogy érzelmi intelligenciánknak súlyos negatív vonzatai is lehetnek. Véleményem szerint ezek mindig elkerülhetők, javíthatók. Tudatalattinkban valóban rögzülhetnek hátrányos, vagy kellemetlen érzelmi reakciók is, de csak akkor ha eleve hibásan viszonyultunk a forrásukhoz. Közelíthetünk a megszokottól teljesen más módon, konstruktívan is érzelmeinkhez (a következő bekezdésekben részletezzük hogyan). Érzelmi reakcióink valójában mindig gondolkodásunk kedvező, vagy kedvezőtlen irányát jelzik. El is nevezhetjük ezeket pozitív és negatív gondolatoknak, ami alatt tehát szándékunkkal egyezőt, vagy ellentéteset értünk. Amikor valamilyen érzelem- és gondolatvilágunk gyakran, vagy nagyon erős "töltettel" fordul elő, hajlamos rögzülni tudatalattinkban is. Ez a folyamat viszont gondolataink fegyelmezésével irányítható. Ennek elsajátításával, érzelmi intelligenciánk fejlődésének csakis értékes, pozitív oldalát fogjuk tapasztalni.



Talán a félelmek esetén figyelhető meg legkönnyebben érzelmeink megtanulása. Fóbiáink a bizonyíték, hogy nem feltétlenül előnyünkre. Fóbia úgy keletkezhet, hogy valamilyen nagyon kellemetlen hatás ér bennünket és mivel nem tudunk menekülni belőle, tehetetlenségünk pánikig növekszik. Azonban a reménytelenséghez eljuthatunk lassan és fokozatosan is. Sőt, félelmeink bevésődéséhez igazából általában több alkalom "szükséges". Egy fúrás, vagy injekció után talán még nem mondanánk, hogy félünk a fogorvostól, inkább csak azt hogy nagyon kellemetlen dolog. Legalább a következő rendelés közeledtéig várnunk kell, hogy tudatosuljanak bennünk ellen érzéseink. Szerencsére csakis akkor tanulunk tudatalatti reakcióvá egy veszélyt, ha tudatos elménk más módot nem talál kivédésére. Ezért fóbia csak erős félelem, illetve hosszas eredménytelen negatív gondolkodásra alakul ki. Aztán visszatérő félelmünk mindig tovább mélyül, amikor nem találunk kiutat. Mondanék mindennapi egyszerű példát gátlás kialakulására is, hogy lássuk milyen módon hasznosul ez a folyamat természetes pozitív esetben. Előfordulhat, hogy sokszor végiggondoljuk az autóvezetés veszélyességét. Olyan kétségeink támadhatnak ezzel kapcsolatban: hogy valamilyen bonyolult és váratlan közlekedési szituációban, vajon képesek leszünk-e azonnal átlátni a helyzetet és gyorsan megoldást találni rá? Nyilván nem készülhetünk fel mindenre, sőt számba venni sem tudjuk előre a lehetséges közlekedési veszélyhelyzeteket. Vagyis gondolkodásunk ez esetben tulajdonképpen kudarcra van ítélve, még sem teljesen hasztalan. Azt eredményezi, hogy egészséges gátlás alakul ki, amely második fékként működik bennünk. Illetve minden veszélyes közlekedési helyzetben azonnali ijedtséget idéz elő, ami jó esetben segíteni fogja azok kivédését. Gyors elkerülő kormányzást, vagy fékezést generálva. Csakhogy, mindig ajánlatos mértéket tartani agyalásunkkal, nehogy óvatosságunk kórossá, bénító fóbiává váljon.



A csapda tehát mindig ott van, ha elkezdjük túlzottan megfontolni a szorongató gondolatokat. Hiszen máskor is végig gondoltunk már félelmetes dolgokat és ez nem okozott semmi gondot, sőt akár hasznunkra is válhatott. Erős pánik helyzetben, illetve szorongásban az okozza a különbséget, hogy a mély félelem mindig elhomályosítja és így képes becsapni a tudatos elmét. Ilyenkor félelmetes gondolataink, mindig nagyon hihetőnek és sötétnek mutatkoznak számunkra. Vagyis már nem csak egy félelmetes gondolattal állunk szemben, hanem sokkal inkább annak "biztos" bekövetkezésével. Amelyeket ezért mindig nagyon intenzív szorongató rossz érzés követ. De vajon mellőzhetők-e ezek a kellemetlen érzések? Erre a kérdésre mindenki tud válaszolni. Biztosan nem. Akármennyit próbáltuk, sohasem sikerült. Ugyanis ezek - talán hihetetlen - nagyrészt normális érzelmi reakciók a félelmetes "gondolataink" megfontolására. Kétségkívül nehezen befolyásolhatnánk magukat az érzelmi reakciókat, de a félelmek automatikussá tanulásának folyamata mégis irányítható tudatosan. Sőt türelemmel meg is semmisíthetőek a hátrányos automatizmusok. Hiszen érzelmi intelligenciánk mindig erősödő rossz érzéssel jelzi számunkra elmetevékenységünk időnkénti veszélyességét, mielőtt óvintézkedéseket tenne. Elménk és gondolataink fegyelmezése pedig megtanulható. Még a legsúlyosabb félelem érzet is mindig érzelmi rendszerünk figyelmeztetése, hogy ne tovább. Ha ennek ellenére is sokat gondolkodunk egy problémán, vagyis elménk nem képes megoldani, vagy kiszűrni azt, akkor érzelmi intelligenciánk lép a helyébe, valósnak tekinti a veszélyt, ezért tudatalattivá tanulja. Szervezetünk így fejleszt gyors védelmi reakciót, az elkerüléshez, vagy a harchoz. Attól függetlenül, hogy milyen "félelmetes" helyzettel van éppen dolgunk. Ezért ez mindenféle visszatérő szorongásunk esetében is pontosan így történik. Ismétlődő kudarcunk és tehetetlenségünk a félelmünkkel szemben, egyre több rossz érzéssel, egyre mélyebbre vezet a kilátástalanságba. Ilyenkor meg is ékeztünk oda, ahova a legkevésbé szerettünk volna. Hiszen a reménytelenségnél nem is találnánk jobb meghatározást a depresszióra.



Visszatérünk még rájuk, de fóbiáink egyszerűsítéséhez mindig nyugodtan eltekinthetünk a látszólagos kiváltó okoktól. Ugyanis néha valótlanok (irracionálisak, vagy eltúlzottak). Aligha lehet pánikfélelmünk valódi oka olyan veszély, ami nem is létezik. Hiszen elegendő sokat gondolnunk fóbiánkra, hogy beinduljon a pánik folyamat. Tudom, hogy kicsit furcsa javaslatnak tűnik részemről, félelmünk vélt "lényegét" kiradírozni a képletből. Mégis indokolható és hasznos. Amint arról már szó volt a pánikról szóló fejezetben: a pánikreakció, tulajdonképpen rendkívül gyorsan lejátszódó depresszió. Ezért mindenki többé-kevésbé ugyanazokat a depresszív félelmeket, vagyis tökéletes kilátástalanságot érzi a különböző fóbiás pánikrohamok előfordulásánál. Még ha kicsit más szavakkal is fogalmazza meg. Ez már egy hatalmas lépés félelmeink csillapításához, ha sikerül túlnéznünk a "félelmetes" helyzeten és tudatosítani, valójában mivel is állunk szemben: a kilátástalan depresszióval. Félelmeink felnagyítódását is ez okozza. Így lett gyermekkorunk pokoli szörnye a székre rakott ruhából, amikor lekapcsolták a villanyt. Illetve a víziszonyosnak, a bokáig érő tópartból is háborgó óceán. Kívülről talán viccesnek tűnik egy ilyen helyzet, de már kevésbé lenne érthetetlen, ha magunk is érezhetnénk, hogy micsoda kilátástalan halál félelmet él át szegény a vízben. Mindenesetre sejthetjük, hogy valótlan bénító félelmeink legtöbbjénél egyáltalán nem a helyzettel van a gond. Fóbiáink esetében, elkerülő viselkedésünkkel igazából inkább a depresszív (legmélyebb) félelmeinket szeretnénk megúszni és sohasem a vélt tárgyát. Például a pici pókot, amelyről a fóbiás is tudja, hogy ártalmatlan.



A következőkben leginkább arról lesz szó, hogyan semmisíthetjük meg érzelmi rendszerünk és tudatalattink kialakult hátrányos összetevőit. Ehhez azonban, most már pontosabban fel tudjuk térképezni a pánik kialakulását. A pánik folyamatot egy intenzív rossz érzés indítja: ijedtség, félelem a depresszív félelmektől. Minden esetben. Mivel ez a legalapvetőbb reflexek szintjén rögzült tudat alatti reakció, egyelőre nincs mit tenni vele. (Csak közvetve és a legutolsó lépcsőben, sok munkával és türelemmel törölhető.) Aztán ez a kezdeti ijedt félelem, azonnal elkezdi negatív irányba terelni gondolatainkat. Itt tudunk majd beavatkozni, amit érdemes mindig meg is tennünk. Máskülönben a félelmetes gondolatokat aztán még kellemetlenebb érzések kísérik, amelyek tovább rontják gondolatvilágunkat és így tovább. A következő felsorolással megpróbálom bemutatni, hogyan alakítják érzelmeink gondolatvilágunkat és fordítva. Ez normális esetben annyira mindennapos folyamat, hogy észrevétlenül pillanatok alatt végig járjuk. A kívánatos gondolatoknak örülünk, a kedvezőtlen gondolatok pedig elkedvetlenítenek. De mindaddig, amíg nem gondoltuk végig érzelmeink bevésődését - a fóbia jelenségének segítségével - nehezen találhattuk volna ki, hogyan léphetnénk ki ebből a folyamatból akkor, ha szélsőségesen negatív irányt vesz (PÁNIK). Még inkább, ha ez - minden ellenintézkedésünk ellenére - rendszeresen megismétlődik. Ilyenkor a félelmek megtanulása olyan mélységben tudat alatt történik, hogy még valótlanságuk tudatában is azt hihetjük, ez egy szabályozhatatlan automatizmus ami felett nincs hatalmunk többé. Szépen lassan tágas alagutat mélyítettünk depressziónkhoz és menekülő utat sem építettünk elé magunknak. Ha valamilyen kiindulásból folyton ugyanoda érkezünk - mondjuk időjárási frontok esetében mély depresszióba - az csak annyit jelent, hogy ebből a helyzetből már nagyon jól ismerjük az utat ehhez a kedvezőtlen célhoz. Lehet hogy nem szeretnénk ezen az úton újra és újra végigmenni (gondolkodni), de mást nem ismerünk, megállni pedig nem tudunk. Megfigyelhetjük, ilyenkor nem csak idegrendszerünk követi a hibás programját, - hőhullámokkal, gyomrunk izmaink megfeszülésével - hanem gondolkodásunk is a szokásos hátrányos mintákat követi. Szorongáskor, reflexszerű rossz érzéseink a helyzetnek megfelelően rendre előhívják ugyan azokat a félelmetes gondolatokat. Egyre reménytelenebb gondolataink pedig determinálják egyre sötétebb érzéseinket. Spirálcsúszda szerű ördögi kör a depresszió poklába, amelyben minden forduló egy félelmetesebb gondolat (dőlt betűs), amit mindig még rosszabb érzés követ (aláhúzott):

"Ajaj, most mit csináljak?" =>
Tanult ijedségünk a várható depresszív következményektől. =>
"Már megint ez a rossz érzés..." =>
Ellenérzésünk, depresszív félelmeink megjelenése. =>
"Miért kell nekem ezt mindig végigcsinálnom?" =>
Ellenszegülés, feszültségünk fokozódása. =>
"Egyszerűen tehetetlen vagyok ellene!" =>
Pánik =>
"Megbénít!" =>
Reménytelenség érzés, depresszió



A pánikfolyamatba csakis gondolataink megállításával és irányításával tudunk belenyúlni. Ha gyakran megjelenik egy félelem, először fel kell ismernünk a gyökerét: a gondolatot amely kiváltotta. Ez nem mindig sikerül elsőre, de innentől már könnyű a feladatunk: egyszerűen kijavítjuk szorongató gondolatainkat és másik gondolatra váltunk. Eddig ódzkodtunk szembe nézni mélyre temetett indulatainkkal, de most már simán megtehetjük. Ugyanis felismertük, hogy sohasem a gondolat, vagy helyzet az igazi problémánk, hanem a depresszió, ahova vezethet. Főleg, ha nem parancsolunk azonnal megálljt félelmetes gondoltainknak és nem vetkőzzük le őket. A legnagyobb hiba, ha elhisszük ezeket. Mert akkor, ahelyett hogy selejteznénk, rögzítünk. Ha újra és újra előjön, akkor rögzült félelemről van szó. Ezekkel több dolgunk lesz, de a módszer ugyanaz: felismerés után mindig kijavítani őket. Jó néhány évnyi szorongásom után, nagyon megnyugtató tapasztalat volt számomra, amikor rájöttem végre hol hibázok ezzel kapcsolatban. Ugyanúgy újra tanulhatjuk érzelmi intelligenciánk bizonyos összetevőit, ahogy fejleszthetjük szellemi képességeinket. Hátrányos meggyőződéseink elszánt felkutatásával és kijavításával, tudatos szintre hozhatjuk részben tudatalatti félelmeinket is. Sajnos időbe telhet hibás meggyőződéseinket, reakcióinkat kinevelni magunkból. Eleinte bizony ez odafigyelést igényel, hogy ne dédelgessük ezeket a kicsinyes hátráltató gondolatokat. Folyton azon vehetjük észre magunkat, hogy már megint hiszünk ezeknek, vagy fontolgatjuk őket. Aztán erőfeszítéseink és rendszeres javítgatásunk eredményeként, egyszer csak könnyedén és automatikusan mindig eszünkbe fog jutni, hogy azonnal cáfoljuk és mellőzük ezeket. Később pedig egyre ritkábban és gyengébben jelentkeznek, aztán egyszer csak nem fordulnak többet elő. Meditációval, tét nélkül is felkészülhetünk gondolataink fegyelmezésére és hideg fejünk megőrzésére krízis helyzetben. Hosszútávon csökkenthetjük tudatalatti érzelmi válaszainkat is, mert egyre kevésbé lesz ijesztő a dolog, ahogy helyre állítjuk bizalmunkat az élet minden területén és visszaszerezzük az irányítást. Mégis mint minden mást, ezt is nagyon sokat (naponta) érdemes gyakorolni. Hiszen mélyen belénk íródott félelmeket, feszültségeket kell érvénytelenítenünk és ezért reflexeink még sokáig kifejthetik hatásukat, szándékaink ellenére.



Ez most így egyszerre talán túl bonyolultnak hangzik, de azonnal világos lesz a következő egyszerű példánkkal. Ha valaki fél egy közlekedési szituációban, például parkolásnál és ez folyton gátlást, szorongást okoz neki, kézenfekvő mi a megoldás. Keresni egy biztonságos helyet, ahol gyakorolható a dolog. Ha már jól megy, akkor lehet növelni a tétet és enyhe forgalomban próbálkozni, később már mindenhol menni fog. A svéd Uppsalai egyetem legújabb kutatásai is megerősítik mindezt, vagyis hogy bármilyen tudatalattivá tanult félelem, újra átéléskor minden esetben fellazul, és csak bizonyos idő múlva rögzül újra. Ez nagyon jó hír, hiszen minden fóbiás jól tudja, hogy amíg tudatalatti reflexként van "elrejtve" félelmünk, addig szinte felülírhatatlan program. A kísérletek során, a résztvevőknek semleges képeket mutattak, és némelyik képhez enyhe áramütéssel rögzítettek félelememléket. A kép következő előfordulásai során mindig meg is jelent a félelem. Azonban, ha a csoport némely tagjának, az emlék újra szilárdulása előtt adtak időt, hogy gondolkodással felismerje a kép ártalmatlanságát, akkor a félelememlék eltűnt. Ezt MRI agyi képalkotó berendezéssel is sikerült igazolni. Vagyis a félelem, minden átéléskor kiemelkedik a tudatalattiból tudatos szintre. Ilyenkor tudatalattink és érzelmi rendszerünk teljesen az elmére bízza, mit kezd vele. Ami csak akkor rögzül újra, ha az elme továbbra is veszélyesnek ítéli. Mivel elménk újra és újra feldolgozza visszatérő félelmeinket, ez a visszaírás általában némileg megváltozott, újra értelmezett formában történik. Mert aligha gondoljuk róla ugyanazt, amit korábban. Például: ha rendszeresen nem találtunk megoldást visszatérő félelmünkre, akkor egyre erősödő érzelmi reakcióként és veszélyjelzésként rögzül, az egyre inkább bebizonyosodó "kivédhetetlenség" jelzésére. Ennek két fontos aspektusa is van: Az egyik, hogy ilyenkor van idő ezeket a félelmeket gondolatban megcáfolásukkal semlegesíteni. A másik, hogy sajnos minden esetben újra át kell élni megtanult félelmünket, hogy tudatalattinkból kipiszkálhassuk. Vagyis nem elég cáfolatokat keresnünk félelmeinkhez, újra szembe kell nézni velük. Legkíméletesebben, az előző példánkhoz hasonlatos gyakorlatokkal, ami segít felkészültebben és fokozatosan adagolni maguknak problémánkat. Bár végül minden esetben az elme mondja ki a végső szót, "nem is olyan félelmetes a parkolás, csak gyakorlás kérdése volt, hogy jól menjen!". Csakis fantáziánkon múlik, milyen jó feladatokat és cáfolatokat tudunk kitalálni félelmeink fokozatos felszámolására.



Vannak fóbiák amelyek nem ilyen jól megfogható helyzethez kötődnek, ilyenek depresszív félelmeink is. Hatásmechanizmusuk mégis ugyanaz és hasonló módon törölhetőek. Ezekre talán nehezebb felkészülni gyakorlatokkal, de azért nem lehetetlen. Szerencsére változó erősséggel fordulnak elő, tehát először csak enyhébb esetben ajánlatos szembe nézni velük. Máskor inkább a figyelemelterelést javaslom, sportot, társaságot stb. Például sokan félnek a magány gondolatától. Rendkívül felszabadító az a felismerés, hogy ez egyáltalán nem igaz. Amitől valóban félünk az a depresszió, amely néha lesből támad azokra, akik véletlenül egyedül maradtak valahol. Szándékosan fogalmaztam ezt a gyakori félelmünket viccesre, hogy kicsit élét vegyem a dolognak. Hiszen itt is egy megtapadt félelemmel van dolgunk, amelyet a depresszió reménytelenség érzése és a közös félelmek alá is támasztanak számunkra. Ha valamikor ilyesmi eszünkbe jutna nyugodtan, sőt tréfásan megcáfolhatjuk: "Nem igaz hogy az egyedüllét szörnyű lenne, ez sem racionális félelem, hiszen régebben ez sosem jelentett gondot.", "Az sem igaz, hogy akik sokáig egyedül vannak tuti becsavarodnak.", "Néha igazán jól megvagyok egyedül is.", "Nagyszerű lehetőség a lazításra, vagy az alkotásra, vagy arra hogy rendet rakjak.", "Ha felmerül egyedül valamilyen szorongató félelmetes érzés, vagy gondolat, már hamar el tudom engedni!", "Nem kell mindig társaság, hogy eltereljem róluk a figyelmemet.", "Minden depresszív rossz érzés, akár mennyire is hihető jelenleg, azért annyira befogadhatatlanul idegen, mert nem rám vonatkozik!" Ezt addig csináljuk, amíg el nem mulasztjuk és többé nem tud minket a mélybe rángatni magával. Nagyon is lehetséges, hogy a depresszív félelmek pillanatnyilag szinte elviselhetetlenül erősen és hihetően lépnek fel és ez ugyan éppen az idegenségüket és globális erejét igazolja, mégis ezért képtelenek leszünk azonnal megcáfolni őket magunknak. Nem baj, de mindenképpen tegyük meg amikor már picit jobban leszünk. Mindig lesz időbeli átfedés, amikor már nem olyan erős a félelmünk, túl vagyunk a nehezén, de még nem is rögzült teljesen vissza, tehát cáfolattal radírozható. Ez nem önszuggesztió. Az nem is működne ilyen hatékonyan, hiszen itt régi alapos meggyőződéseket kell átváltoztatnunk. Hiába mondogatjuk magunknak az ellenkezőjét annak, amit igazából legmélységesebben hiszünk. Ezeket a félelmeket csak akkor lehet kigyomlálni, ha új jobban hihető szemléletet találunk helyette. Ilyen "szerencsére" mindig létezik, tulajdonképpen egész emlékeztetőnk erről szól: barátságosabb szemléletekről az elengedéshez. Ezek alapmotívuma pedig az a felismerés, hogy a félelmetes hiedelmeinket bátran elengedhetjük, mert nem ezek a helyzetek veszélyesek, hanem maga a kilátástalan félelem (depresszió).



Gátlásaink személyiségünk óvó fékjei, fóbiáink viszont egónk súlyos horgonyai és a személyiség bizonyos területeinek fejlődését is megakaszthatják. Legkisebb unokaöcsém pici gyermekkorától rendkívül jó mozgás koordinációval rendelkezett, a labdát is mindig pontosan rúgta, vagy dobta, amikor még beszélni sem tudott és három évesen messziről nekifutásból vidáman előre szaltókat ugrott egy földre fektetett rugós matracon. Bátyjai között talán a legügyesebbnek tűnt ebben a korban. Most mégis le van maradva kortársaitól a kerékpározásban és a mászásban és meg sem meri próbálni azokat, amiket már képességei szerint régen lazán kellene csinálnia. Gátlásai negatív irányban meghatározóbbá váltak, mint természetes tehetsége. Most fokozatosan kell tágítani ezeket a korlátokat, amik persze csak a "fejében" léteznek. Ennek nagyrészt az az oka, hogy nem saját ritmusában próbált fejlődni, hanem megpróbálta azokat amit nagyobb testvéreinek már mennek, sőt versengeni velük. Ez sokszor vezettet kudarchoz és elkeseredéshez, amit testvérei is mindig kihangsúlyoztak neki. Márpedig, ha nincs sikerélményünk valamilyen területen, próbálkozásaink eredménytelensége könnyen olyan véleményt alakíthat ki bennünk, hogy nincs tehetségünk hozzá. Még akkor is, ha ennek valójában éppen az ellenkezője igaz. Ezután amikor szembe találkozunk egy ilyen kihívással, már nem csak az akadályt kell legyőznünk, hanem az ennél is magasabb gátfalat (saját félelmünket), amit legutóbbi kudarcunk és rossz érzésünk megtanulásával építettünk magunknak.



Félelmeink megtanulásnak van még néhány fontos és személyes összetevője. Ha ritkán jelentkező félelemről van szó, hajlamossá válhatunk belenyugodni problémánkba. Tulajdonképpen befogadjuk azt. A félelmünk rendszeres és megbízható felbukkanása, azt a képet alakíthatja ki bennünk, hogy ez nyilván alapvető része személyiségünknek. Persze azokat a félelmeinket próbáljuk így integrálni, amelyektől nem sikerül szabadulnunk. Sokan jól emlékeznek arra az első pánikhelyzetre, amitől eredeztetik fóbiás félelmüket. Mégis azt gondolják, hogy ez a felfedezés pillanata volt, nem pedig a kialakulásé. "Rettegek a repüléstől! Mindenki fél valamitől, én ilyen vagyok." A gyerekek azonban nagyon kevés félelemmel születnek, vagyis egyáltalán nem volt mindig így. Nem is kötelező életünk végéig cipelni bármilyen félelmünket, bele értve a depressziót is. Az igazság az, hogy mindenki rengeteg félelmet győzött már le élete során. Visszatérőeket, vagy tartósakat is. Egyszerűen úgy, hogy valamilyen módon rutint szerzett ezeken a problémás területeken. Mivel azok már nem fordulnak elő, - állandóan visszatérő félelmeink mellett - teljesen elhalványul ez a sikerességünk. Sajnos oktatási rendszerünknek és "teljesítmény centrikus" társadalmunknak is nagy hibája ez. Egyáltalán nem veszi figyelembe kinek mi is a legfontosabb fejlődési területe éppen. Így keveseknek kell hatalmas erőfeszítéssel, sokat hozzátennie a közöshöz, ahelyett hogy sokan könnyedén hozzá adhatnák azt, amiben meg volt a lehetőségük szinte tökéletesre fejleszteni képességeiket. Sőt azokra is maradna bőven erőforrás, idő és energia, akik jelenleg saját személyiségük és hatékonyságuk fejlesztésével vannak elfoglalva, mert mondjuk éppen depressziósak. Ha a közösségeink is a legnagyobb tisztelettel támogatnák az egyéni fejlődést, és sokkal differenciáltabban mint most csak a gyermekeink esetében uniformizáltan támogatja, akkor ilyen helyzetben nem kellene semmi másra figyelmet fordítanunk, csakis saját magukra. Még "szerencse", hogy ez Élet valahogyan megpróbálja kompenzálni ezt a pazarló és értelmetlen irányt. Nagyon sok példa bizonyítja, hogy végül is minden fejben dől el. Csak elhatározás kérdése lehetőségeink tágítása olyan területeken is, ahol jelentős hátránnyal indultunk. Sőt olyan valóban csodás emberek is találkozhatunk, akik előnnyé változtatták látszólagos hátrányukat. Sokakból lett csak azért sziklamászó, siklóernyős, vagy extrém sportoló, mert beteges tériszonyuk volt, amit nem tűrtek tovább magukban.



Átugrottuk a fóbiák látszólagos okának vizsgálatát, mert a szorongó félelem vélt oka minden esetben eltúlzott, vagy tökéletesen irracionális. Az sem ritka, hogy teljesen meghatározhatatlan. Érdekes - szigorúan vidám, tünetmentes állapotunkban ajánlott – kísérlet csodálkozva visszagondolni mi mindentől is féltünk szorongásunkban. Félelmeink hova lettek, vagy milyen arányban valósultak meg? Nyugodtan megengedhetjük magunknak hogy jót mulassunk ezen. Emlékeztetőnknek nem éppen riogatás a feladata, de figyelmetlenségünket kihasználva fóbiák könnyedén csatlakoznak hozzánk. A pszichiáter sem azért kérdezi végig hogy szorongás közben mitől is rettegünk, mert ezek lennének szorongásunk okai. Inkább próbál rávezetni bennünket, hogy magunk jöjjünk rá ezek némelyikének teljes irracionalitására. Továbbá, így alkothat pontos képet lappangó félelmeinkről. Ezek azok a félelmek amiket könnyebben elfogadunk sajátunknak, emiatt szorongáskor mindig óriásira felerősödhetnek. Előfordulhat, hogy bizonyos megtapadt félelmek csak szorongásokkor kerülnek láthatóvá. Rendszeres jelentkezésük miatt elkerülő viselkedés alakul ki: „Nem létezik akkora probléma ami elöl ne lehetne megfutamodni.” Ezt a gyakori kísérő jelenségünket - nem túl szerencsésen, egy többszörösen leporolt és újraértelmezett elnevezéssel – agorafóbiának nevezzük. Amennyiben meg akarjuk különböztetni más fóbiáktól, az agorafóbia valamilyen helyzetben - például közlekedési eszközön - előfordult pánikból alakul ki. A szorongásunkhoz választott - addig nem létező - fóbiáink, jól követhetően elmeszüleményeink. Félelmek, amelyeket végül magunkhoz dédelgettünk. Az agora szó nyílt teret jelent, fóbiája szó szerint nyílt terektől való félelem. Olyan gyakori, hogy régebben agorafóbiának nevezték a pánikbetegséget. Ma már ennél sokkal színesebb tágabb értelemben használjuk. A gyakran pánikolók többsége ilyenkor fél kimenni az utcára. Ritkábban ennek pont az ellenkezője is lehetséges, pánikrohamaim alkalmával esetemben szorongásaim kisebb klausztrofóbiát generáltak. Azaz ki kellett menekülnöm a zárt terekből a szabadba. Agorafóbiát tetszőleges félelemből választhatunk magunknak és enyhétől a súlyosig minden típusa ismeretes. Van aki éjszaka vásárol a tömegiszonya miatt, esetleg lift helyett inkább lépcsőn jár, vagy kerüli a nagy ívben kanyarodást autójával. A problémakör jelentőségét, az óriási előfordulás mellett tovább növeli a specifikus fóbiák gyógyszeres kezelésének tökéletes hatástalansága.



Az okkeresés témájához tartozik, hogy nagyon vonzó csapda valamire, vagy valakire fognunk félelmeinket. Ennek minimum két oka is van. Sokkal félelmetesebbek az olyan veszélyek, amiket nem ismerünk, tehát nem tudunk elkerülni, vagy kivédeni. Elménk ismeretszerző működésének alapja a folytonos okkeresés és az okozati összefüggések kutatása. (Azért beszélek róla néha harmadik személyként, mert az elménk ezeket a funkcióit részben tudat alatt, automatikussá tanult üzemmódban végzi.) Kicsi gyermekkorunkban annál értelmesebbek lettünk minél több eseményt és okát sikerült felismernünk és összekombinálnunk. Annyira megtetszett nekünk a világ működésének megismerhetősége, hogy örömünkben elkezdtük szétverni a vacsoránkkal teli tányért az asztalon. Tehát ennek érdekében automatikussá fejlesztettük kíváncsiságunkat és szinte válogatás nélkül habzsoltuk a tapasztalatokat. Azonban, ha fejlődésünk során - folyton táguló felfogásunk és érzékelésünk révén - olyan jelenséggel is találkozunk, amely nem illeszthető be addigi szemléletünkbe, akkor elménk pillanatnyilag csődöt mondhat. Értelmünk működésének mindig hatékonyabb finom hangolása, az okok és okozatok világának művészete. Amelyet már gyermekkorunkban megalapoztunk, de kár lenne befejezettnek tekintenünk. Problémánk szempontjából a következő egyszerűsítéssel tekinthetünk rá. Értelmünk többé-kevésbé automatikus okkereső mechanizmus. Ha nem talál okot, nem talál megoldást sem. Úgy is fogalmazhatunk hogy a megítélése szerinti kisebb rosszat választja. A romboló félelem helyett az elkerülhető félelmet. Az elme inkább okot kreál magának a kudarca elkerülésére, ezért elkerít és megjelöl egy aláaknázott területet. Ahelyett hogy felszedné és végleg hatástalanítaná az aknát, maga helyezi el azokat. Egyszerűen megpróbálja mindenképpen elvégezni a feladatát, megokolni a problémát. Az elme tehát addig analizál, amíg „sikerül” egy indítógombhoz kötnie a szorongást. A helyzet ismétlődése - érzéseink rögzülése révén - Pavlovi reflexszel rántja a tudatot a szorongás állapotába. Ilyenkor már a gyógyszeres terápiák hatástalanná válhatnak. Az értelem könnyedén megkerülve a vegyszeres kezelést expressz utat talál félelemországba. Amint „sikerül” megokolnunk és megmagyaráznunk magunknak, máris létrehoztuk ragaszkodásunkat, azonosulásunkat valamely félelmünkhöz. Súlyosabb esetben pedig büszkén panaszkodhatjuk el mindenkinek legújabb betegségünket, a csodálatosan univerzális agorafóbia tulajdonunkat.



Kísérletek és vizsgálatok sokasága bizonyítja, hogy mindennapi szerepeinket, személyiségünket, érzelem világunkat, egónkat szinte gyurmaként alakíthatjuk. Érzelmi intelligenciánk, reakcióink és személyiségünk "csupán" hatékony eszközök és szerszámok. Akkor jelenthetnek veszélyt, csúszhatnak ki kezeink közül, ha túlságosan azonosulva velük megfeledkezünk erről. Hogy az a Zseni, aki az egész félautomata gépsort tervezte és beindította, mi magunk vagyunk. Működési zavar esetén pedig bármikor módosíthatunk is. Az általunk is ismert hatékony működésű egyéneket szoktuk dicsérni a sokrétű személyiség jelzővel. Gyermeknél talán könnyebb megfigyelnünk, hogyan is történt ez fiatal korunkban. Például ilyen alkalmazkodás, amikor szülei által nehezen fékezhető, túlzottan eleven, vagy zsarnok módjára követelőző gyermek, a nagyszülőknél vagy az óvodában angyalként viselkedik. A gyermekektől talán még nem várja el olyan szigorúan a környezete, hogy mindig azonos emberként működjenek. A felnőttek esetében persze már létezik ez a külső nyomás. Van egy munkahelyi, vagy iskolai szerepünk és egyet feltétlenül létrehozunk otthonra is, egyet a közlekedés többi résztvevőjének szórakoztatására. Ezek azonban normális esetben egyáltalán nem korlátozók, éppen ellenkezőleg. Vannak persze akadályozó stresszes szerepeink is. Gyakori eset az is, hogy valaki rettegett szülei halálától és ez állandó szorongást okozott neki, aztán amikor szülei meghaltak a szorongás teljesen megszűnt: „A szüleim utolsó ajándékként magukkal vitték félelmeimet.” Sajnos ezek a negatív érzelmi formációk néha a testünkben is megfigyelhető elég stabil képződményekké válhatnak, főleg ha állandó veszélyként ismerjük, mint a depressziót. Érdemes oldódásukat elősegíteni meditációval és tudatos érvénytelenítéssel.



Következő fejezet >> Depresszió feloldása


MINDIG javíthatunk hangulatunkon!
Testedzéssel, meditációval,
társasággal, kirándulással...

bővebben...
Enyhe depresszív nyomás
értékes lehetőség
a tehermentesítésre.


bővebben...
Ha túlzottan szorongok,
elfelejtettem elterelni
a figyelmemet.


bővebben...
Depresszióban, minden
kellemetlen gondolat,
vagy következtetés,
illúzió.

bővebben...
Gondolatvilágunk is
bármikor javítható:
Nagyra-értékeléssel!
Minden tapasztalatunk
jó tulajdonságainak
állandó keresésével.

bővebben...
Irracionális félelmeink is
megfutamíthatók:

BOLDOGSÁG-gal!

bővebben...
Sokkal könnyebb
tornázni,
mint szorongani.


bővebben...
Hatékonyságunk javítása
mindig bőven megtéríti
a rászánt időt.


bővebben...